Népművészetünk kincsei: Kalocsai pingálás

A festéshez használt színek elnevezései legalább olyan szépek, mint maguk a virágminták. A pántlikapiros, a császársárga, a duflapiros, a barátszín vagy a hunokzöld dallamos neve már önmagában megelőlegezi azt a sokszínű szépséget, amelyet a kipingált falak mutatnak. A színek gazdagsága mögött semmivel sem maradt el a motívumok változatossága. Csak a rózsa különböző mintáira ismerünk vagy egy tucatnyit: rúzsabimbó, tetejes rúzsa, csillagos rúzsa, szíves rúzsa, koronás rúzsa, pülés rúzsa, hogy csak a legkülönlegesebb neveket idézzem most fel.

A feltehetőleg a 19. század utolsó harmadában Kalocsán és a Kalocsától keletre fekvő katolikus lakosságú szállásokon (Homokmégy, Öregcsertő, Szakmár stb.) elterjedt pingálás eredetileg csak a mennyezet alatti falrészre festett szalagot jelentette, ahogy azt Simonyi Jenő 1882-ben leírta. A faldíszítéshez használt motívumkincs a faragott bútorok virágmintáiból táplálkozott, így az első pingáló -falfestő- asszonyok feltehetőleg azok közül kerültek ki, akik a parasztság számára készített bútorokra festették fel a mintákat.

Időrendben is így következtek a kalocsai népművészet ágai: legkorábbi volt a faragás (a faragott bútorok) és a fazekasság, ezt követte a pingálás, majd a hímzések. Utóbbi kettőre jellemző, hogy a kezdeti időszakban csak kevés színnel dekoráltak -a pingálásnál és a hímzésnél is elsősorban a vörös és a kék színt alkalmazták- és aránylag egyszerűbb mintákat használtak. A pingálásnál kezdetben például csak a fehérre meszelt fal mennyezet alatti részét dekorálták, úgy, hogy fölül egy széles szalag -általában kék színű- alatta pedig egy keskenyebb szalag -ez pedig vörös színű volt, alján zöld-kék vagy csak kék csíkkal- futott végig a fal fölső részén. (A mennyezet viszont egyszínű -kék, sárga vagy világos vörös- kifestést kapott, a konyhák díszítésére pedig a pettyezés volt a jellemző.) A szalagokra rajzolták a virágokat, pontosabban írtak, ahogy annak idején mondták. (A virágok között rózsát és a tulipánt minden esetben biztosan ott találjuk, a többi kiválasztása a háziasszony ízlését tükrözte.)

A házak külső felén is a szobabelihez hasonló virágos fríz futott végig a falakon. A koszorúk a motívumok gyarapodásával egyre szélesedtek, mígnem az 1930-as évekre csokorrá terebélyesedve már az egész falat beborították. A minták kiteljesedését a színek gazdagodása követte, immár 20-30 színt is használtak a korábbi kettő-három helyett. A pingálás folyamatos kölcsönhatásban állt a híres kalocsai hímzéssel, átvéve annak kiszínesedő világát. Azt, hogy a két motívumvilág szinte teljesen megegyező lett, az segítette, hogy sokszor ugyanazok az asszonyok pingáltak, akik a hímzéseket is készítették. A múlt század elejére már megjelentek a sablonnal festett minták, elterjedésüket a gazdasági válság gyorsította fel, amikor  az embereknek nem volt pénze a kézi festést megfizetésére.

Jelentős változást a 1920-as évek második fele, a 1930-as évek eleje hozott a pingálás történetében. Reneszánszát élte ezekben az években a népművészet, sorra fedezték fel a szebbnél szebb és színpompásabb népviseleteket országszerte. Természetesen a kalocsai alkotások, így a hímzés és a pingálás is bekerült a kereskedelem és az idegenforgalom figyelmébe. Ettől az időszaktól szélesebb körben alkalmazták a pingálás, például készültek munkák középületekre, sokszor egészen nagy falfelületeket díszítve. A korábbi visszafogott dekorálás helyett a házaknál is elterjedt az egész falfelületet beborító pingálás. Hamarosan újabb területekre hódított meg a kalocsai minta. Talán Önök is emlékeznek még a korosztályunk egyik népszerű használati tárgyára, a kalocsai virágmotívummal gazdagon díszített porcelántermékekre.

A fent leírt fejlődési folyamatok és a változások nagyszerűen végig követhetők a Viski Károly múzeum kiállításán. A Népek, életformák, hagyományok a Kalocsai Sárközben című állandó kiállítás anyagában megismerhetik a korai -még csak két színnel- hímzett ruhákat, és a későbbi, a színekben és motívumokban tobzódó viseleteket is. A hajdani parasztházak szobájának elképzelését korabeli bútorokkal berendezett enteriőr segíti (egy szoba, egy konyha és egy kamra berendezését láthatják), a szoba falán természetesen az elmaradhatatlan pingálással. Amennyire természetes volt száz évvel ezelőtt a pingálással díszített ház Kalocsán és környékén, ma annyira kevés az igény rá. Íróasszonyok szerencsére ma is élnek és alkotnak Kalocsán és környékén, így van aki nem csak megőrizni, de továbbadni is képes a hagyományt. Mi pedig csak remélhetjük, hogy lesz még idő, amikor a pingálás újra népszerű lesz ezen a tájon. …

Cikk forrása és folytatása: www.szepmagyarorszag.hu