Vass Erika: Kutatóúton Homoródalmáson

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársai a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem építész hallgatóinak (Bordi Beáta, Bors Eszter, Böröcz Péter, Erős Tamás György, Gulyás Gábor Gergely, Leposa Kata, Nagy Péter) és a Szegedi Tudományegyetem néprajz szakos hallgatóinak (Horváth Anett, Kiss Nikolett, Kiss Nimród László, Kiszely Nikolett, Molnár Dániel, Tóth Csaba) bevonásával az egykori Udvarhely vármegyében található Homoródalmáson végeztek kutatást.
Ennek keretében az építész hallgatók 7 portát, 3 kőházat, 3 kőcsűrt és egy szállást (tanyát) mértek fel, ez utóbbi egy eltűnő életforma egyik utolsó képviselője. A néprajz szakos hallgatók a felmért épületek tulajdonosaival készítettek interjút a házak történetére vonatkozóan, illetve a népszokásokat, gazdálkodási módokat, kertkultúrát és a kender feldolgozását vizsgálták.
Választásunk egyrészt azért erre a településre esett, mert a XIX. századi kőépületek és kőcsűrök a közeli Szászföld építőmesterek hatását tükrözik, másrészt XIX. századi bútorfestői révén festett bútorairól vált híressé.
A házakat kalákában építették: a rokonokat, barátokat hívták el segíteni az építkezéshez, majd amikor nekik volt szükségük munkás kezekre, akkor visszasegítették. A tetőfedéshez használt cserepek a homoródalmási cserépcsűrben készültek. A kőházak általában egy ereszből, mai szóval előszobából és az abból leválasztott kamrából, továbbá két szobából (kis ház és nagy ház) álltak. A házak érdekességei közé tartoznak a rejtekhelyek: a padlás oromfalába vagy a pince falába építettek be egy cserépedényt, s vész esetén ide mentették el a javakat. A ház építésének dátumát többnyire a nagy ház második gerendájára jegyezték föl.

A jószágok számára készített csűrökre nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a lakóépületekre, hiszen a jószágok jelentették a vagyont és a vagyon megszerzésének további módját is.
A földet úgy művelték Homoródalmáson, hogy egy évig hagyták pihenni, majd az ugart ősszel újra szántották, oda vetették a búzát, a harmadik esztendőben pedig a kukoricát. Az ugart kosarazó juhászat útján trágyázták meg, illetve otthonról hordtak ki istállótrágyát. Egy idős asszony mesélte el, hogy édesapjának azért volt 15 juha, mert „…hét darabra ganéztak egy hétig. S 15-öt azért tartott örökké édesapám, hogy két hétig ganézzanak …az esztenát oda kiállították, csináltak kicsi kuckót, ahol volt a major s ahol a tejet rendezte, s nagy kosarat, oda a juhokat bérekesztették két éjjelre, mikor két éjjel benne aludtak, akkor tették tovább, s úgy a földet egészen körbetrágyázták, s azon lett a jó búza.” A juhokat Szent György napján vitte el a pásztor (addig csak napközben jártak ki legelni), majd Szent Márton napján, november 11-én hajtotta be őket.
Homoródalmás határa a kollektív megalakulásáig apró szállásokkal volt tele, ami elengedhetetlen része volt a gazdálkodási egységnek. Szénacsinálás, azaz kaszálás idején 2-3 hétre szinte az egész család kiköltözött a szállásra, s még az állatokat is magukkal vitték. Ilyenkor csak vasárnapra tértek vissza a faluba. A szénát a szálláson tárolták, s télire vitték haza, de olyan családok is voltak, akik egész évben a szálláson éltek.

E rövid gazdasági kitekintés után nézzük meg, hogyan rendezték be a lakást! Amint belépünk a ház ajtaján, az eresznek nevezett helyiségbe jutunk. Nyaranta ide hozták ki az első ház füttőjét, azaz takaréktűzhelyét, ezzel kímélve meg a lakást a melegtől. Az ereszben elhelyezett szúszékban a tyúkok számára félretett gabonát tárolták, tetején pedig a főzéshez szükséges edényeket.
Az utcára néző első szobában, a nagy házban lakott a család, itt aludtak és télen itt is főztek, így spórolván a fával. Az utcára néző két ablak között a falba egy festett almáriumot (vagy borítékot, azaz tékát) építettek be; a két ablak fölé egy kb. 3 méter hosszú festett fogast akasztottak. Az utcai ablakok alatt, illetve az udvarra nyíló ablak alatt egy-egy festett hosszúpad helyezkedett el. Ez utóbbi mellett egy nagyméretű almárium volt a falba építve, amiben élelmiszert tároltak, itt tudtak viszonylag hideg helyet biztosítani a romlandó ételeknek. A hálóágy elé egy festett karospadot tettek. A vetett ágy és a szekrény, illetve a hálóágy és a kályha között egy-egy tulipános láda foglalt helyet. Az iratok tárolására kisméretű láda szolgált.
Az utcai fal és a hátsó szomszédra néző fal találkozásánál állt a vetett ágy, melyet az alábbi módon vetettek meg: a szalmazsákra derékaljat tettek, erre egy fehér, majd egy csipkés szélű lepedőt. A kilenc párnát három sorba rendezték el úgy, hogy mindegyik párna huzata a csipkés, alatta piros selyemmel bélelt végével kifelé nézett. Mivel télen ebben a helyiségben főztek, fűtöttek, az ágyneműt kicserélték: télire tarka, kockás huzatot húztak, nyárra pedig, amikor kiköltöztek a főzéssel az ereszbe és a nyári konyhába, visszahelyezték a fehéret. A vetett ágy mellett a szintén festett, háromfiókos kaszten állt.
A vizespad (kártyapad) a vödrökkel (kártyákkal) az udvari falon, a hosszúpad végénél, az almárium alatt helyezkedett el. A ház közepén állt az asztal négy székkel, fölötte függőlámpa lógott. Télen a szövőszéket az ablakok és az asztal közötti területen állították föl.

Az ágyak és az asztalok fölött mindkét szoba falát falvédőkkel díszítették, melyeket a család nőtagjai készítettek csihánzsákra varrt gyapjúfonallal. A gyapjúfonal színezését házilag végezték boltban vett festékkel, illetve a barna színt nyírfahéjból, a feketét pedig egerfahéjból készített festékkel: a fáról lehántott héjat megfőzték, levét leszűrték, majd kb. félórára beletették a festendő anyagot. Ezután vízben kiöblítették, megszárították.
A fűtő és az ajtó közötti helyen egy kis asztal állt, amit konyhaasztalként használtak, azon készültek elő a főzéshez, és ha nem mindannyian ültek le az ebédhez vagy vacsorához, akkor ott étkeztek. Ha mindenki otthon evett, akkor a nagy asztalt ülték körbe. Először a családfő szedett az ételből, a lábasban is úgy vágták el az ételt, hogy egy nagyobb darab jusson a gazdának. Utána a gyermekek következtek, s az anyának legtöbbször csak a maradék jutott, amire egy idős asszony így emlékezett vissza: „Azt mondta örökké a fiam: édesanyám a tyúknak a lábát szereti. Mert az maradt. Amikor kéri a gyermök, akkor az anya odaadja az utolsó falatot is. Így vót nem csak nálunk, hanem mindenütt.”
Az étkezési szokások közül csak egyet említek itt meg: a faluban van egy sós kút, innen hordták főzéshez a vizet, s így külön nem kellett sót tenni az ételbe: 10 liter vízhez egy liter sós vizet öntöttek. Disznóvágáskor a szalonnát egy éjszakára teknőbe tették, és sós vízzel öntötték le: „…egy éjjel benne hált, s bé vót sózva. Akkor fel a füstölőre.” A jószágoknak sós vizet a sósválúban tettek ki.

A hátsó szobában, a kicsi házban laktak a nagyszülők vagy egyedülálló idős rokonok. Amikor a leányok eladósorba kerültek, akkor előfordult, hogy a szülők is ide jöttek át, amíg a lányok kedd, csütörtök és szombat este az első szobában fogadták a barátnőket, legényeket. A legények számára a jelzés, hogy bejöhetnek, az égő lámpa volt.
A ház végéhez toldva volt a süttő (nyári konyha), ahol a sütőkemence, a katlan, egy kicsi asztal és egy fűtő kapott helyet. Nyáron nagy melegben itt főztek, illetve itt végezték el a kosszal járó nagyobb műveleteket, mint pl. szapulás, szappanfőzés, lekvárfőzés. Friss kenyeret általában szombatra sütöttek (ehhez péntek este készítették el a kovászt pityókával), ami elég volt a következő hétre, de ha még a rákövetkező szombatra is maradt belőle, akkor elhagyták a kenyérsütést, és hétközben fogtak hozzá. A szapulásra kb. hathetenként került sor: az ingeket beletették a szapulókádba, egy lepedőre hamut tettek, arra forró vizet öntöttek, de házi szappannal is megdörzsölték az ingeket. Éjszakára a szapulókádban hagyták ázni a ruhaneműt, majd másnap reggel kimentek a nagy vízhez, azaz a Homoródhoz, és ott sulykoltak. Ehhez a merittő, vagyis a víz fölé nyúló deszkák álltak az asszonyok rendelkezésére. Télidőben a férfiak léket vágtak a jégen, abban öblítették ki az asszonyok a ruhákat, miközben meleg vizes fazékba mártogatták a kezüket.

A Múzeum munkatársai a közeljövőben Kalotaszegen és Háromszéken végeznek hasonló jellegű kutatást, melyekről a későbbiekben számolunk be.