A parasztság ízlésvilága a 18. - 19. század fordulóján válik el a nemesség ízlésvilágától. Ekkor alakult ki egy új stílusú népművészet, a parasztművészet, amely tartott egészen a 19. század második feléig, helyenként a 20. század elejéig.

A magyar népművészetnek a köztudatban számontartott legtöbb emléke ebből a korszakból származik.

Az anyagok és technikák szerinti rendezést tekintve, a parasztművészet következő ágazatait ismerjük:

- építkezés, bútorkészítés, fafaragás, bőr- és szarumunka, fazekasság, szőttes, hímzés, népviselet.

Kép.9 - „Napsugár díszes” deszkaoromzat (Zenta, v. Bács-Bodrog m., 20. sz. eleje)

Kép.10 - Székelykapu (Korond, v. Udvarhely m.)

Kép.11 - Hódmezővásárhelyi festett láda, 1881

Kép.12 - Ref. templom mennyezettáblája (Noszvaj, Heves m. 1734. Miskolci Asztalos Imre műve) Eger, Dobó István Múzeum

Az építkezésben a házak építőanyaga és alaprajza, vas ablaktáblák, díszes házoromzatok, faragott mestergerendák, ékes bejárati kapuk, homlokzati tornácok mesélnek a tájegységek jellegzetességeiről /Kép.9, Kép.10/.

A 19. század elején az ácsolt technikával készített bútorok helyett az asztalosmesterek által készített, festett, növényi ornamentikával, virágozással díszített tárgyak váltak divatossá /Kép.11, Kép.12/.

Az alföldi háztípus /Kép.13/ elterjedési területe számos szűkebb tájra bontható, de fő vonásaiban egységes. Alapjában véve szoba-konyha-kamra vagy szoba-konyha-szoba kapcsolású soros alaprajzzal épített külső fűtésű kályhás vagy kemencés megoldás jellemzi. Minden helyiségnek külön bejárata volt. A lakóház mellé szorosan, de külön-külön tető alá építették fel a gazdasági rendeltetésű épületeket. A lakások fütésére szolgált a boglyakemence. Ahol a tanyás gazdálkodás volt elterjedt ott gyakorivá vált az udvar csoportos beépítése, ilyenkor a lakóépülettől függetlenül az udvar különböző pontjaira helyezték a gazdasági épületeket.

Az alföldi házak előbb vertfalból, vagy döngöltfalból, majd később vályogból készültek, tetejükre nádtető került.

Kép.13 - Középmagyar lakóház, 1734-ben épült (Taktaharkány, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Kép.14 - Sublót, szegényparaszt házában (Tiszaigar, Szolnok m., 1950)

Az alföldi ház legfontosabb bútorai: sarokpad, asztal, karosszék, ágy, fiókos sublót vagy almárium, falitükör /Kép.14/. A 20. század elején legjellemzőbb a sarok szobaberendezés: a kemencével átellenes sarokban volt a sarokpad, szögletében az asztal, az ajtóval szemben a nagygerenda alatt a falitükör, a hátsó falnál az ágy, az oldalfalnál a háromfiókos sublót. Ahol két szoba volt - nagy ház és kis ház - ott az egyik szobát tisztaszobának tekintették. A 20. század elején még csak elvétve lehetett padlós szobát találni. A döngölt padló porosodását locsolással akadályozták meg.

Kép.16 - Szék támlája két faragott rozettával díszítve (Hövej, Győr-Sopron m., 1795) Bp. Néprajzi Múzeum

Kép.17 - Szekrény, Csánig, (Vas m.) 1827. Savaria Múzeum, Szombathely

Kép.15 - Kerített lakóház főhomlokzata (Szalafő-Felsőszer, Vas m., 1970-es évek)

Dunántúli háztípusként voltak ismertek a füstösházak, mivel a szobák itt maradtak legtovább füstelenítettek. A 16. század végétől a dunántúli házak egy kályhás szobával egészültek ki, amely a későbbiekben a füstöskonyha nevet kapta.

Hagyományos építő anyaguk a fa volt, de a 19. században elterjedt a földfalazat, a vertfal és a téglafal is. Jelelgzetességük a nyeregtetős kontyolt vagy felső csonkakontyos tetőforma volt. A nyugati házak jellegzetességei a fűrészelt és festett oromzatok. A 19. század végéig a zsuppos szalmafedél volt közkedvelt /Kép.15/.

Kép.18 - Karos lóca támlájának egyik táblája vadászjelenettel (Kazár, Nógrád m., 1890). Pásztorfaragó munkája. Bp. Néprajzi Múzeum

A dunántúli házak legfontosabb bútorai: az ácsolt láda, bölcső, szék /Kép.16/, karosszék, félkörös ülésű karosszék, a festett, virágos szekrények /Kép.17/.

A Felföldön a 19. század elején általánossá vált, hogy a kemence és a főzőtűzhely füstjét a föléje és a kemenceszáj fölé épített kürtő szívja ki a szobából a padlástérbe. A padlástér füsttelenítésére általában a lekontyolt tetők oromzatán elöl s hátul nyílást képeztek ki. A 19. század második felében boglyakemencékkel fűtöttek.

Megfelelő viszonyok esetén általánossá vált az északi háztípus vidékén a kőfalazat, ezek hiányában a sár-, tömés-, vályogfalazatok használatára tértek át. A házakat zsúptetővel fedték. A 19. század végétől kezdve egyre gyakrabban jelentek meg a cseréptetők. A felföldi házak elejét szélesen kiülő ereszek védték.

Itt maradt meg legtovább, a 19. század második feléig, a nagyrészt házilag faragott bútor. A házilag készített bútorokhoz járult a bognár, ács vagy más hozzáértő által faragott kecskelábas asztal, ácsolt láda, virágos festésű láda, a palóc áttört bútor /Kép.18/.

Kép.20 - Színesen festett tálas, nyitott alsó és fölső résszel (Homoródalmás, v. Udvarhely m., 1873) Bp. Néprajzi Múzeum

Kép.21 - Fonóba való kicsi szék, alján fiókkal (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1890 körül) Bp. Néprajzi Múzeum

Kép.19 - Torockói bútor-Saroktéka, a tulajdonos házaspár nevének feltüntetésével (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 1854) Bp. Néprajzi Múzeum

Erdély lakókamrás, vagy belső kemencés házait a 18. század elején a kéthelyiséges házak váltották fel.

A lakószobához, amelyben a főző-, sütő- és fűtőtűzhely is helyet kapott, előtér kapcsolódott, ezen át lehetett a szobát, vagy az esetleg szintén innen nyíló kamrát is, megközelíteni. A ház legfontosabb tüzelőberendezése a kemence volt.

Ezen a vidéken a legjellegzetesebb építőanyag a fa volt. Jellemző volt a csonkakontyos nyeregtető. A faépületek leghangsúlyosabb részei az elő- és oldaltornácok voltak. Faragott oszlopaik és egyéb részleteik a kapuzatokkal, födémgerendázatokkal együtt a népi faragóművesség legszebb darabjai közé tartoznak.

A lakásokra jellemző volt a színesen, festett bútorral berendezett szobabelső /Kép.19/. A házilag barkácsolt bútorok közül figyelmre méltó a sajátos díszítésű pohárszék /Kép.20/, a szerelmi ajándékként szolgáló kalotaszegi fonószék (a vőlegény készítette a menyasszonyának) /Kép.21/.

http://corpuscuit.us/cw/co/index.php?title=Kis_magyar_néprajz

forrás.